Ma valahogy előbukkant az emlékeimből ez a dal és nem tudom miért, kitörölni sem tudom. Dúdolom, próbálok visszaemlékezni a szövegre, meg elevenedik egy emlék ahol hallom, ahogy Pataki Attila és a tömeg egy koncerten énekli. Aztán rájövök, hogy milyen aktuális is ez a szöveg! Még mindig. Pedig nem most írták és énekelték, és hogy nekik mit jelentett? Arról őket kellene kérdezni. Nekem a változást és az elfogadást jelenti, ami nem mindig jó, vagy nem akarom..

Te milyen világot álmodtál magadnak?

Én, ha őszinte akarok lenni nem ilyet, amiben jelenleg élek, élünk. Nem azért, mert nem ismerem a képességeim, mert nincs kellő tudásom és tapasztalatom szakmailag és emberileg is, hanem mert

valaki vagy valakik mindig közbe szólnak.

Közbe szólnak egy rendelettel, egy törvénnyel, amit én akár tetszik, akár nem, el kell fogadjak. Alkalmazkodnom kell hozzá, még ha nem is értek vele egyet, és van bennem ott bent egy kis hang, ami tiltakozik. Tiltakozik, sőt néha kiabál, üvölt, mert ez azt jelenti számomra, hogy újra és újra változtatnom kell az életemen, annak menetén, és akár változtatok akár nem, az kihat a családomra, a munkámra, sőt akár a kapcsolataimra is. Mert hoznom kell egy döntést, amit egyéb esetben nem biztos, hogy meg hoznék.

Ilyenkor persze puffogok ott bent, a férjem pedig megkérdezi, minek idegesítem magam rajta és tudok-e rajta változtatni? Ha nem, akkor miért gyötröm magam?

Igaza van. Nem tudok változtatni, de szeretnék és akarok. És mivel nem tudok, csak puffogok tovább, és mivel akarok változtatni, ezért írok. Hátha sikerül felébredni annak, azoknak, akinek szükséges. Hátha meg szólal bennük a kis hang, hogy lehet, igaza van és másképp is lehet?

Az embernek jól esik sokszor puffogni, de nem mindegy hogyan, és nem mindegy, hogy csak puffog tovább vagy cselekszik is. És jön két szó, amit nagyon nem szeretek, ez pedig a kell és a muszáj. Ha megnézed a fenti bekezdést, akaratlanul ott van többször is a szó, kell.

Tényleg kell? Tényleg muszáj?

Olyan ez, amikor a kisgyerek beteg, nem akarja be venni a gyógyszert, és meg kell győzni arról, hogy de bizony muszáj bevenni, be kell venni, mert amúgy nem fog meg gyógyulni. És a szülők addig taktikáznak, győzködik a gyerekeket az ő érdekükben, amíg beléjük nem diktálják a gyógyszert. Csak hogy ők a szüleink, a nevelőink, akiknek hiszünk, akikben bízunk, és tudjuk, hisszük, hogy ők tényleg értünk teszik, amit tesznek. Szeretetből és nem önös érdekükből.

Akik a rendeleteket és törvényeket hozzák, szeretetből cselekszenek?

Vagy csak a szeretet szó alatt és nevében döntenek és cselekszenek?

Ők más emberek?

Nem, csak választottak egy foglalkozást, amit úgy hívnak politikus. Ők azok, akik úgy gondolják, hogy tudják mi a jó nekem, neked, nekünk és sorban gyártják az újabbnál újabb rendeleteket és törvényeket úgy, hogy még az előzőekkel sem kerülünk teljesen tisztába, még az előzőt sem értjük, de már itt egy újabb. Ők nem kérdezik, jó lesz-e ez vagy az, nem nézik, hogy amiről döntenek milyen lesz a hatása, ők nem győznek meg arról miért jó és hasznos az a rendelet, törvény. Nekem. Nekünk. Ők csak döntenek.  Sokszor számunkra rosszul, de elnézést nem kérnek érte. A hibáikból nem tanulnak, a kommunikáció nem ember és ember között zajlik (még ha sokan úgy is hiszik vagy gondolják), nem asszertív, és sokszor már azt érzem nem vagyok, vagyunk mások mint eszközök és nem emberek. Így pedig elindul egy lavina, vagy több, bent és kint. Mi pedig értetlenül állunk, mert nem értjük, nem látjuk, mi a cél.

Hogyan lehet elfogadni azt, amit, vagy amivel nem értesz egyet?

Nehezen, mert nem érted. Nem érted miért történik az, ami történik, és miért úgy. Keresed a válaszokat a miértekre, de sokszor nem kapod meg. Egy-egy változás félelmet kelt bennünk, mert nem ismerjük az újat, nem tudjuk milyen lesz a hatása ránk, az életünkre, a munkánkra és akár a világra is. Csak egyet tudunk, hogy alkalmazkodni kell hozzá, akár tetszik akár nem, ha meg akarjuk tartani a munkánkat, a család bármely tagját, mert nem akarjuk megbántani, de akár ha párt keresel magadnak, akkor is. Be és elindul bennünk egy védekezési ösztön.

Lassan nem csinálunk mást, csak folyamatosan alkalmazkodunk és megfelelünk. Közben pedig elfelejtünk élni, jól élni – amiről sokan azt sem tudják mi az, vagy mást jelent nekik jól élni, mint Neked – az idő pedig telik, és ezzel a folyamattal, amibe akaratunkon kívül kerülünk, távolabb kerülünk attól, hogy be tudjunk lépni azon a bizonyos kapun. Több erőre és hitre van szükségünk, hogy a falakat, amiket nem mi, hanem mások építenek közénk és az álmaink közé le tudjuk rombolni.

Merj álmodni!

Álmodni egy vágy, amire a lelkünk vágyik, amit szeretne. A mai rohanó világban azonban már nem merünk álmodni, vagy ha mégis, úgy érezzük felesleges, mert már nincs erőnk hozzá. Elfáradtunk. Nem azért mert mi döntöttünk úgy, hogy el akarunk fáradni, hanem mert annyi mindennek kell megfeleljünk, olyan sok dologhoz kell alkalmazkodjunk, ami miatt az álmaink, vágyaink már értelmüket vesztik, háttérbe szorulnak és már nem azok lesznek az elsők. Ekkor van szükségünk a hitre, az erőre, hogy mit döntünk, milyen úton megyünk tovább a saját életünkben. Olyanon, amiről tudjuk nekünk az a jó, vagy egy olyanon, ahol hagyjuk, hogy más-mások döntsenek helyettünk, hogy nekünk márpedig az a jó. Hagyhatjuk, de akkor vállaljuk a döntésünkért a felelősséget és viseljük annak következményeit.

Az elfogadás ma már művészet,

amit napról napra egyre magasabb szintre kell fejleszteni, pláne akkor, ha meg maradunk annál az elvünknél, hitünknél, hogy mi tudjuk magunk, mi a jó nekünk. Ha megnéztük milyen hatással is van az életünkre, ami történik, mi a hátránya és előnye – mert az is lehet – nézd meg, hogyan befolyásolja az utadat, ami által a célt eléred, és ami ott vár a kapun túl. Ha több a hátrány, mint előny, akkor se felejtsd el, hogy tudsz rajta változtatni, ha akarsz. Egyedül a hogyan-t kell meg találnod hozzá úgy, hogy közben ne veszítsd el a hited, ne téveszd szem elől mi a célod, fókuszálj a megoldásra. Maradj ember, őrizd meg a jót magadban, és ne veszítsd el az értékeid, amik ott vannak benned. Merj álmodni, mert a célod nem vész el, csak esetleg a hozzávezető út alakul át. Mutass példát másoknak, hogy igen, meg lehet csinálni, emberséges módon is. Az eredmény pedig vagy két nyertes, vagy egy nyertes és egy vesztes. A vesztes azonban nem Te leszel, hanem a másik.

A szerző individuálpszichológiai coach, közgazdász és expert a humánerőforrás területén. Napjainkban immár pszichológiai coacként nem csak vállalatoknak segít HR folyamataik fejlesztésében, hanem magánszemélyeknek is, nemtől és kortól függetlenül személyiségfejlődésükben, mentális problémáik megoldásában. Adleriánus szemléletmódja szerint az ember egy érték, egyedi, és képes arra, hogy életét boldogan élje le. Célja, hogy minél több legyen a magabiztos és boldog ember, hiszen ők képezik társadalmunk alapjait és ők határozzák meg egy vállalat sikerét.