Mehr Infos

Akkor én most depressziós vagyok?

Szerző: | Önfejlesztés

Ezt a kérdést nem rég tette fel nekem egy ismerősöm, aki azóta az ügyfelem, és akit ismertem már régebbről. Együtt jártunk pár éve egy továbbképzésre, ő nem magyar, hanem egy távol keleti országból jött úgy 5 éve. A lényeg, hogy volt időnk, így leültünk a közeli parkban, és mivel régen nem beszéltünk így feltérképeztük kivel mi történt az utóbbi időben. Mielőtt megosztom Veled a történetét egy-két gondolat.

Biztos, hogy a Te életedben is előfordult már, hogy ugyan olyan vagy teljesen hasonló szituációkba futottál bele, azokat hasonló vagy ugyan olyan módon élted meg, és azt érezted egy idő után, hogy nem érted. Nem érted miért történik veled ugyan olyan dolog, vagy találkozol hasonló emberekkel, akik ugyan úgy viselkednek. Sokszor én sem értettem, sőt a barátaim mikor sztorikat meséltem nekik arról velem mi történt már megint, ők is mondták, hogy ők sem értik. Aztán már a sokadik ilyen helyzet után felmerült bennem a kérdés, hogy velem van a baj? Ha voltál már hasonló szituációban, akkor ez a kérdés nem ismeretlen számodra.

A baj velem, velünk van?

Nos, én arra jutottam, hogy nem elsősorban velem, velünk van a baj. Velünk maximum csak annyiban, hogy a változásokat, amiket naponta, hetente megélünk, nem tudjuk úgy feldolgozni, kezelni, alkalmazkodni hozzájuk, mint ahogyan azt elvárja a rohanó világ. Ezt nehezíti még az, ha egy idősebb korosztályhoz tartozunk, akiket esetleg a szülők, tanárok nem arra neveltek, hogyan is lehet ezeket a dolgokat megélni, elfogadni úgy, hogy az ne félelmet és ellenállást keltsen bennünk. A változások általában félelmet keltenek bennünk. Mert nem ismerjük, nem tudjuk, mi jön. Aztán ha ez a belső félelem, aggódás elkezd gyűrűzni, előbb utóbb elfáradunk, kedvetlenné válunk, legyintünk egyet, sóhajtunk, szidjuk a teleholdat vagy másokat és egyre feszültebbé válunk. Már-már az is szólás lett, hogy ha megkérdezik mi a bajunk, egy sóhaj kíséretében annyit válaszolunk, á depis vagyok, vagy ez nem az én napom stb. Ennél az utóbbinál persze kérdezhetjük, ha nem a miénk, akkor kinek a napja?

Depressziós tünetek

Hogy mit jelent maga a szó „depresszió” és minek tulajdonítják, azt az interneten, ha a google-ba beírod, bővebb magyarázatot kaphatsz a fogalomról. Röviden összefoglalva: több mint két hétig tartó lehangoltság, szomorúság, kedvetlenség, lelkesedés hiánya még olyan tevékenységekben is, amik korábban örömet jelentettek, érzelmi zavarok, hangulatingadozások, remény vesztettség érzése stb. Röviden teljesen olyan érzések, amik ott vannak az életünkben és azok negatívan hatnak ránk. Van, aki legyint rá, van, aki komolyan veszi. Én már meg tanultam komolyan venni és másoknak is azt javaslom, hogy érdemes ezekre oda figyelni. Önmaguk miatt, még ha időbe is telik megkapni a válaszokat, amiket keresünk, no és nem utolsó sorban a sok legyintgetéstől izomfájdalmat is kaphatunk a csuklónkban.

Mielőtt tovább olvasnál, kérlek, gondold át, hogy a Te életed jelenleg milyen? Gyötörnek hasonló érzések? Átéltél hasonló szituációkat sorban egymás után, ami oda vezetett, hogy nem érzed jól magad a bőrödben és ez a folyamat már jó ideje tart? Amennyiben a válaszod bizonytalan, töltsd ki az egy perc tesztet, mely iránymutatóul szolgál részedre.

Ha a válaszod igen, akkor próbáld úgy olvasni a következő történetet, hogy az érzésekre figyelsz és a folyamatra.

A kezdetek

Az ismerősöm a férjével érkezett Németországba, jó angol nyelvtudással, német tanfolyamra pedig itt kapott lehetőséget. El is tudott helyezkedni egy nagyvállalatnál a szakmájához közeli állásban, de egy-két hónap sem telt el és meg is kapta a felmondását. A felmondás indoka az volt, hogy túl erős az akcentusa, és az ügyfelek nem értik, amit mond (szép kifogás, mert lehet érteni). Ez 4 éve volt. Időközben meg született a kislánya is, akivel persze otthon volt, és ahogy a gyermek cseperedett ő is próbált elhelyezkedni rész munkaidőben, míg a kicsi bölcsődében van. Nem sikerült. Hiába pályázott, mindenhonnan csak lemondásokat kapott. Indok nélkül. Szépen élnek, a férje jól keres, ott a tünemény a családjukban, mégis ott belül magában, a sok elutasítás egyre nyomasztóbban hatott rá. Eleinte még reménykedett, mert behívták egy két interjúra, ami adott neki reményt, de végül csak nem őt vették fel. Így el jutott oda, hogy nem tudja, mihez kezdjen.

Út a depresszióba

Nem élnek nagy lábon, a férje őszintén szereti és támogatja, mégis kialakult benne egy érzés, hogy értéktelen, nem kell sehová. Ahhoz, hogy még lejjebb menjen és magába forduljon, és ne az a nevetős, segítőkész, kiegyensúlyozott ember legyen, akit én is megismertem hozzájött, hogy a kislányának gyenge az immunrendszere, így minden betegséget elkapott, ami csak létezett, ezért nagyobb oda figyelést igényel mind a mai napig. A sorozat itt még nem ér véget, mert még az is plusz adalék, hogy nem EU állampolgárok, vízummal és tartózkodási engedéllyel élnek Németországban, de itt szeretnének maradni, ehhez viszont sokszor kevés, ha csak a férj dolgozik, tehát neki is szükséges egy munkahely.

Visszajelzések

Ahogy látod, elkezdődött egy folyamat már pár éve, ami által kialakult benne egy érzés. Az, hogy ez kialakult és eljutott abba a mély állapotba, amiben volt pár hónapja még hozzá jöttek olyan dolgok, amik tovább mélyítették azt az érzést és állapotot, amibe került. Ez alatt a folyamat alatt, a családján és barátokon kívül nem érte szinte semmi pozitívum a társadalom részéről. Vagy már nem vette észre? A magabiztossága, az őszinte mosolya fokozatosan elveszett, és hiába próbálkozott könyvekkel, az internettel, hiába beszélhet a problémájáról őszintén a férjével, barátokkal, akik támogatják, még sem látott kiutat. Ő pedig azt kereste. Az orvosnak, akihez a kislányát hordja, szintén feltűnt, hogy valami történt, így elbeszélgetésre és éves kivizsgálásra hívta, ami negatív lett persze, és jött a szó, Ön depressziós.

Összefüggések

Amikor a szó elhangzott, ő még inkább összetört, mert úgy érezte, az ő hibája. Pedig nem, de sokáig magában kereste a hibát. Az ő hibája maximum annyi, hogy van egy elképzelése egy világról, ami nem naivitás és nem illúzió, mert normálisan, reálisan gondolkozik. Viszont a gyors változások, amik az elmúlt években történtek körülötte, aminek részese kellett legyen, akár akarta akár nem, kiváltott belőle egy érzést, hogy ő értéktelen, és nem kell sehová. Ez a gondolat befészkelte magát a tudatalattijába, az elméjébe, és még ha lett is volna lehetősége újra pályázni már az volt az első gondolata, minek? Ez elvezetett oda, hogy önbizalma jelentősen meg csappant, és egyre inkább letört volt, szomorú, kedvetlen. Vannak olyan emberek, akiknél ezek az érzések átcsapnak dühbe, haragba, feszültebbé válnak, és ez pedig kihat mind a családi életre, mind pedig – ha van – a munkahelyi kapcsolatokra és teljesítményre is. Vannak olyan emberek, akik egy idő után beletörődnek a sikertelenségbe és feladják, élnek segélyeken, alkalmi munkából stb. Ezeket az embereket viszont nem lenne szabad elítélni, mégis nagyon sokan ezt teszik.

Gondolatok és érzések harca

Nézzük mi történt. Az orvos javasolta neki, hogy járjon pszichológushoz, ahová el is ment, igaz több hónapot várt egy időpontra, de nem találta szimpatikusnak, akihez került. Az első alkalommal elmondta a problémáját, de előrébb nem jutott. Az orvos persze gyógyszert írt fel neki, hogy attól majd jobb lesz, de ő ezt elutasította. Sokan várnak már első alkalommal eredményt, és igen, van úgy, hogy sikerül. Ehhez viszont ők is kellenek. Ő ugyan meg tudott nyílni, de a kérdésekre, amiket feltettek neki már nem válaszolt. Nem volt partner. Hogy miért? Elmondása szerint nem találta szimpatikusnak az orvost, és nem érezte úgy, hogy az tényleg akar neki segíteni. Ahogy mondja, a gyógyszer felírásával elvágta magát nála. Ettől függetlenül és férje buzdítására adott még egy esélyt és elment a második időpontra. Pozitív változást azonban most sem érzékelt, így nem ment többé. Ahogy kiderítettük mióta együtt dolgozunk, már olyan mértékű ellenállás volt benne az orvos és a folyamat iránt, hogy képtelen volt az értelmes beszélgetésre. Ő már évek alatt eljutott oda, hogy neki úgy sem tudnak segíteni, nem ér semmit az egész. Vagy elvárásai voltak és csalódott, mert nem úgy alakult, ahogyan ő azt várta?

Te mit gondolsz? Tényleg nem? Szerinted mikor kellene, vagy lenne időszerű azonnali segítséget kérni orvostól, terepautától, coachtól? Ki lehet még jönni egy ilyen hosszan tartó folyamat után és lehet újra vidáman, kiegyensúlyozottan élni?

A válaszom, igen, lehet, de akarni-, és tenn kell érte. Hol kell megszületnie az akaratnak? Az agyunkban, vagy a szívünkben/lelkünkben?

Ha a Te életed is hasonló folyamaton megy át, az érzéseid inkább negatívak vagy úgy érzed, ülsz egy hullámvasúton és egyszer fent vagy egyszer lent, akkor kérlek, gondold át, Te mit tennél és mikor?

Ha elakadnál a felismerésben szólj, és segítek, hiszen ne feledd, mindig van megoldás.

Share This